Most éppen Korzika… Első rész

Szerző: Csabivaria

 

Több mint egy hónapja már, hogy visszaérkeztünk, mégis gyakran ébredek fülemben tengermorajlással és keresem a felkelő nap hívogató sugarait a horizonton. Aztán az ablakon kitekintve belezökkenek a hétköznapok rutinjába…

A történelem egyes alakjai érdekes módon ma is visszaköszönnek a motorosok túratervező asztalánál, ám ezek között a hírességek között is talán legmeghatározóbb Bonaparte Napóleon személye. Az előző évben még a kontinensen kanyarogtunk lába nyomán, idén pedig egészen Ajaccio -i szülőházáig kalandoztunk.

Még jócskán a hólapátolás időszakát éltük, amikor elkezdtem az adatgyűjtést Korzikáról. Sokan nevezték a túramotoros társadalom Mekkájának, sőt találtam olyan megállapítást is, miszerint „nem láttál még igazi szerpentint, ha nem motoroztál Korzikán”…! Lehet, hogy jó az irány?!…;-)

Az intelmek hatására a napi kilométerekkel az átlagostól is óvatosabban bántam, különös tekintettel a résztvevői listában olvasható „második nászutasokra”… 🙂 Ezért az első gondolat – miszerint csillagtúrázzunk – lassan halványodni látszott. A sziget nem nagy ugyan, hiszen 180 x 90 km-es, de természeti látnivalói és kanyargós útvonalvezetése miatt időigényesebb az átlagtól. Elég talán, ha a több mint 70 hegyére gondolunk, melyek 2000 m fölé nyúlnak! Így egy északi (Calvi) és egy déli (Porto Vecchio) főhadiszállásról indultunk felfedezésére.

Aztán jött a kérdés, hogy mikor menjünk?! Vagyis motorozzunk, vagy nyaraljunk?! Hiszen míg áprilisban már motorozásra csábító hőfokokkal számolhatunk, addig májustól a strandolásra is ideálisnak nevezhető 30 C sem ritka!

Ennyi kérdés megválaszolását követően kialakult a létszám és konkretizálódott a dátum. Április 23-án 12-en indultunk 8 motorral, míg az érkezést május 2-re terveztük.

Sajnos a naptár még messze járt ezektől a napoktól, de így legalább akciósan tudtunk jegyet váltani a Livorno-Bastia kompra. Oda-vissza motorokkal és illetékekkel együtt fejenként 10 ezer forintot utaltunk az irodának.

Sokan választják a Livornóig mérhető 1050 km autópálya folyamatos megtételét, ám az ilyen beszámolókból soha nem marad ki a viccesre vett félelem hangja: akár a távolság miatti monoton autópálya-fóbia, akár az időjárás okozta nehézségek fellelhetők a sorok között. Az előző évek célszerű és pozitív tapasztalataiból építkezve ismét a kényelmesebb, kisebb időigényű és egyben biztonságosabb verzió mellett döntöttünk. Vonat…! Bécstől Firenzéig hetente indul szerelvény, amely hálókocsikkal és járműszállító trélerekkel közlekedik márciustól szeptemberig. Így mindjárt ébredés után a toszkán dombsággal indíthatunk..;-))

Április 23-án délután találkoztunk a budaörsi benzinkútnál, majd még az osztrák „határ” előtt csatlakoztak Gyuriék a lányával, Kingával és Gabesz Cilivel. A bécsi Déli pályaudvarig eseménytelenül gurultuk a kilométereket, miközben a PMR-eket hangolgattuk. Az állomás épületét a „sógorok” mostanság átépítik éppen, de annyira, hogy az ideiglenesen kijelölt berakodási pontot kis híján elvétettük…

Április 24-én reggel aggodalmasan vizslattuk az égboltot a kabinablakon át. Egész éjjel esett az eső és még mindig bebocsájtásért kopogtatott az üvegen, miközben 140-el robogtunk az észak-olasz tájakon. Egy roppant hosszú alagútból előbújva azonban már derengő napsütés fogadott minket. Így azért mindjárt vidámabban indultunk Firenze utcáin át az aznapi 180 km élményei felé. Először a Chianti- vidék lankáin kanyarogtunk, miközben bámultuk a képeslapok megelevenedett világát.

Egy út menti kávézóban a helyi cappuccinót is teszteltük, hogy minél pontosabb benyomásokat gyűjthessünk a helyiek hétköznapjairól…:) !

 

Következő megállónk a „tornyok városa” volt, San Gimignano. Igaz ugyan, hogy a parkolással adódtak gondjaink – hiszen itt nagyon komolyan veszik a rendőrök a dolgukat -, de a látvány bőséges kárpótlással szolgált!

A városban minden lépésnél a történelemmel találkozhattunk, hiszen a feljegyzések szerint még az etruszkok alapították i.e. a 3. században! Természetesen itt is található a világ oly sok tájához hasonlóan magyar vonatkozás, hiszen névadója St Geminianus modenai püspök éppen Attila hun királytól mentette meg az itáliai hadjárat idején!

A középkorban itt élő nemesi családok civódásának emlékei ma már csak a fénykorban létező 56-ból, 13 lakótorony képében köszönnek a turistákra. A város atmoszférája – ennek is köszönhetően – nem hétköznapi, talán Fellini is ezért forgatta számos filmjét falai között.

Utcáit koptatva természetesen a fagylaltkóstolás sem maradhatott el, melyről nyugodtan kijelenthetem, hiba lett volna kihagyni! Valamit tudnak az itteniek.. ;-))

Délutánunkat kellemes toszkán kanyargással kezdtük, majd Pisában állapodtunk meg. A Csodák tere méltó elnevezéséhez, hiszen itt kerekre nyílt szemmel bámultunk rá a világörökségekre. A Ferde torony talán a legismertebb, de a Dóm sem kis építészeti teljesítmény! A szokásos „toronytámasztós” képek elkészültét követően asztalhoz ültünk, hogy Pisában a Ferde torony lábánál ehessünk pisai pizzát. Csakhogy halmozzuk a szóképeket… 🙂

 

 

Estére Livornóig motoroztunk és a tankolást követően foglaltuk el szobáinkat a közeli hotelben.

Április 25-én már fél 8-kor a kikötőben araszoltunk a „Bastia” feliratú tábla alatt, amely egy hatalmas méretű sötét száj felett virított. A mögöttünk sorakozók szemszögéből valahogy így nézhetett ki Pinokkió Dzsepettója, amint a cet gyomrába menetel…

 

A komphajó belsejében még nem volt nagy mozgolódás, a motorok rögzítését végző „szakik” is álmosan szállingóztak a raktérben.

 

Persze gondos gazdaként megvártuk, míg kedvencünket lekötözik és közben anyanyelvi magyarsággal instruáltuk a kötél vonalvezetését… 🙂 Ezalatt a lányok foglaltak számunkra helyet a fedélzeten található nyugágyakon, hogy az elkövetkező 4 órát ejtőzéssel tölthessük.

 

A hatalmas hajótest lassan araszolva végre elhagyta Livornót, majd a Ligur-tenger horizontjának fordult. A hullámok ostromából a fedélzeten semmit sem éreztünk, de biztosan nem ez a helyzet, ha a 80 km-es távot viharban kellett volna megtennünk!

Bastia kikötőjét az Aida Bevonulási Indulójának hangjaival köszöntötte komphajónk. Bizsergető érzés volt mondhatom! Pár képet kattintottunk még a fedélzetről, majd nekiláttunk közelebbről megismerni a sziget második számú fővárosát. A kikötői villákat hamar felváltják a régi, sokszor golyókkal lyuggatott falú, tatarozás után áhító emeletes házak.

A történelmi városrész parkolóházában szerettük volna letámasztani motorjainkat – megkímélve ezzel magunkat a meredek utcák megmászásától – ám a sorompó csak 125 ccm-ig nyílik kétkerekűek számára… 🙁 Micsoda fejetlenség…! A látványt nem szerettük volna kihagyni, ezért legurultunk a partra és visszacaplattunk a hegyre. A sikátoros utcák, a tenger fölé nyúló szikla persze valamelyest kárpótolt az izzadságcseppekért, de akkor is …!

Bastiát egy kellemes, ám kissé hosszúra nyúlt ebéd után hagytuk magunk mögött, majd a keleti parton indultunk Porto Vecchio felé. Szállásunk a várostól 7 km-re a Santa Giulia öbölben volt, sajnos csak 3 estére. Sokat hezitáltunk itthon a Moby Dick foglalásán, ám a helyszínen minden kétkedésünk köddé vált. Szobáinkat reggelenként a vízből kiemelkedő Nap világította meg, zenei aláfestésként pedig a partra vetődő hullámok hangja szolgált.

Április 26-án a tengerparti teraszon reggeliztünk a helyi ínyencségekből, majd Bonifacioba indultunk.

Az elsősorban 65 m magas sziklákra épült házairól ismert város, Korzika legdélebbi települése. Fellegvárából tökéletesen kivehetők a 12 km-re lévő Szardínia körvonalai. Ám ezt a látványt a tengeri barlangok, vagyis „grottók” látogatása előzte meg, hiszen a motoroknak épp a kirándulóhajó melletti placcon találtunk megfelelő parkolót. Rövid egyezkedés a kapitánnyal a jegyek épp aktuális áráról és máris a vízen voltunk. Hihetetlen könnyedséggel forgatta a centiméterre számolt helyen a „ladikot”, miközben ékes franciával ismertette a barlangok történéseit.

Hamarosan folytatjuk…