A három isztán: Kirgíz, Üzbeg, Türkmen (Varázsszőnyeg expedíció) 2. rész

Minden megállásnál jöttek a kötelező kérdések és válaszok: honnan jöttetek, hova mentek, mennyibe kerül a motor? A kazah és kirgiz részen ez még viselhető volt, de Üzbegisztánban a kíváncsiskodók százas létszámra duzzasztották magukat percek alatt. A türelmünk is csökkenni látszott, pedig még csak odafelé mentünk…

A több napos kényszerpihenő után korán indulunk, vár ránk a kirgíz határátlépés. Boldogan integetünk az új-zélandi bringásoknak, a hőmérséklet is elviselhető. Húsz kilométer, ennyi a reggeli etap, hiszen a javított alkatrész eddig tartott. Sajnos csodák itt sincsenek, vagy csak nekünk nem jár. Vissza a szervizhez, zárva van, így nekiállunk a cserének. Egy óra múlva már ismét kergetjük a bringásokat. Délben fékezünk a határon, ahol előre invitálnak. A belépés lassú, bürokratikus, de inkább a kíváncsiság dolgozik bennük. A kirgiz utak meglepően jók, végre fák, bokrok övezik a hegyeket átszelő, kacskaringós aszfaltcsíkot.

Egyre magasabbra törünk, ötezer méter feletti hegyormok kacsintanak ránk. Későn eszmélünk, így a pénzváltás körülményes, de a bezárt bank biztonsági őrei segítségünkre vannak. A helyi főnök mutat zárt parkolót a motoroknak, segítségéért cserébe kötelező sörivás a program. Reggeli nélkül indulunk, a folyamatos 1000 méter feletti magasság ellenére 40 fok feletti a hőmérséklet. Kaptatunk egyre feljebb, a levegő is hűlni kezd. Egy táblán a „kumisz” szó invitál a hegyoldalban megbújó jurtához.

Saját készítésű vaj és lepénykenyér a reggelink, belekóstolunk a kumiszba is. Az európai ízlelőbimbóim nem képesek befogadni a sajátos ízt. Irigykedve hagyjuk magunk mögött ezt a végtelen egyszerű boldog családot.

Nyugodt tempóban, átbukunk egy 3300 méteres hágón, fantasztikus tájakon motorozva érjük el az Issy-kul tavat, mely tájvédelmi körzet, így belépőt fizetünk. Sátorhelyet keresünk, lengyel kalandorokkal beszélgetünk, majd interjúzunk a holland tv-nek, akik húsz részes úti filmet forgatnak. A naplemente sárgás fényénél táborozunk, a tó vizén megcsillanó fényjátékok fotózásra hívogatnak. A tó mellől hajnalban megindulunk dél felé, cél a kínai határ.

 

 Egy ötven éves benzinkúton tankolunk, majd a poros úton kaptatunk felfelé. 3200 méter magasan bekövetkezik amitől tartottunk: a másik javított rugóstag is megadja magát. Hárman nyomulunk tovább, meredeken ívelő kanyarokban mély púderszerű por teszi még nehezebbé a haladást, a motorok is kissé erőtlenül kapkodnak oxigén után, de nem lassíthatunk, mert a nyomunkban a kamionokból álló konvoly. A csúcson, 3819 méteren szakad a hó, tíz fok alatti a hőmérséklet. A motorozással nincs gond, de a beszéd nehezünkre esik, egy-két mondat után komoly légszomj jelentkezik. Keressük az utat, sajnos a hidat két éve elvitte a víz. Mire megtaláljuk az új utat, mely sem a térképen sem a gps-en nincs jelölve, már késő délután van. Biztonsági okokból a kínai határtól 40 km-re visszafordulunk, víz és élelem nélkül veszélyes  a 3700 magas hegyen éjszakázni. Lefelé menetben az eső is elkap, agyagszerű csúszós elegyen korcsolyázunk, 2200 métert ereszkedve.

Ismét a tónál, elrendezzük Sanyi rugóstagját, szállásunk egy magánház, ahol 30 éves, süppedős vaságyakon alszunk. Két nap alatt elérjük a határt, ismét homokviharban kelünk át Üzbegisztánba. Pénzt váltunk egy nylonzacskós embernél, 100 dollárért 240.000,- Sumot adnak, a legnagyobb címlet az ezres.

 A kíváncsi üzbégek szinte ellepnek minket a megállásoknál, legalább 50-100 fős tömeg csoportosul körénk, mintha valami rock sztárok volnánk. Időközben üzemanyag gondjaink akadnak, 80-as benzint nem tankolunk, jobb meg ritkán van. Már csak benzingőz hajtja  a gépeket, de szerencsénk van, találunk 95-ös benzint, remek hotelt, nemzetközi éttermet. A további út a sivatagról szól, félóránként megállunk inni, hűlni. A motorok jobban bírják, mint mi, küzdelmünk az elemekkel (inkább csak a hőséggel) kilátástalannak tűnik.

Valahogy mégis túléljük, Taskentben a hotel medencéjében hűsölünk. Samarkandig megismételjük a tegnapot, ötven fok feletti hőmérsékletben faljuk a kilométereket. A „local food” tévedésnek bizonyul, a belváros gyönyörű és mozgalmas. Palacsinta reggelire! Meghallgattak az égiek és adtak enni végre, nyoma sincs a birkahúsnak, amit hetek óta eszünk. Bukhara a selyem út következő állomása, út közben esélytelen lenne bármilyen táborozás. A sivatag nem kegyelmez a felkészületlen utazónak. A bukharai hotel recepcióját használjuk parkolónak. Botrányos reggeli után újra felvesszük a harcot a kietlen tájjal és a hőséggel. Délre érjük el a türkmén határt, ahol két óra totális várakozás. A belépés drágának bizonyul, 13 dollár adminisztrációs díj, 74 dollár útdíj, 15 db papír amit mindenhol kérnek, de bent vagyunk! Az aszfalt tükör sima, szinte folyik a melegtől és még finom homok is lebeg felette. Sanyi elnéz egy kanyart kis híján baleset lesz, de szerencséje van. A szembejövő sofőrt 60 dollárból kifizetjük, óvatosan folytatva utunkat.

Tankolásnál a mennyországban érezzük magunkat: egy dollárért öt liter benzint kapunk! A sör viszont hét dollár. A sivatagban nyomulunk tovább, a jeges víz húsz perc múlva ötven fokos, kézmosásra is alkalmatlan. A csapat ketté válik, Peti és Laci Ashgabatba indulnak, mi Sanyival lefelé az iráni határhoz.

Ashgabat és Darvaza (Peti szemével)

Délről közelítve a főváros Ashgabat felé éjszaka már messziről látszanak a város fényei, melyet még az oroszok alapítottak 1881-ben, majd 1924-ben lett a város Türkmenisztán fővárosa. A városba egy hosszú sugárúton beérve rögtön szembetűnik a vidék és a főváros közötti kontraszt. Az utcák tiszták gyönyörűen kivilágítva, az embernek olyan érzése van, mintha Las Vegasban járna. Vannak olyan utak, ahol a sávelválasztó felfestéseket ledek világítják. A hotelek a fényhez mérten drágák.

Másnap célba vettük Darvazát, ahol egy sikertelen gázkitermelés miatt 40 éve ég egy gázkráter. Ebéd előtt vágtunk neki a 260km-es távnak 45-50 fokos melegben. A kráter egy turista látványosság a főútról mégsem jelzi semmilyen tábla így könnyű elvéteni az irányt, ami nem túl szerencsés a Karakum sivatagban.

Végül egy kávézónál leraktuk a motorokat és dzsippel mentünk naplemente előtt a kráterhez. Az autók mind 80-100km/h tempóval mennek, nehogy elakadjanak a homokban így ez sem egy veszélytelen útvonal. Maga a kráter kb 50m széles és lélegzetelállító a naplemente előtt a délibáb felette. A széléhez csak hátszélben lehet odamenni és belenézni, mivel a rossz szélirány arcunkra égetheti a mosolyt. Ahogy a gáz kifúj és elég, olyan hangja van, mintha 5Ft-os bevásárlószatyrokat fújna körülöttünk a szél. Naplementekor érkezik a legtöbb turista, hogy láthassa és megörökíthesse a szépséget. Van aki kihasználva a meleg levegő termodinamikáját sárkányt ereget a gyerekével így teljessé válik a családi kikapcsolódás.

 

Az út pocsék, a forróság elviselhetetlen, fáradtak vagyunk és a táj nem kápráztat el csodáival. Mindenütt homok, még az úton is, időnként katonai posztok regisztrálnak minden utazót név szerint. Reggel 9-kor kilépünk Türkmenisztánból, negyed óra alatt iráni pecsét van az útlevelünkben. A vámos Carnet De Passage-t kér a motorokhoz. Nincs. Hét órányi várakozás következik, de sikerül papírokat szerezni, motoronként 150 dollárért. Bent vagyunk! Irány Irán!

Folytatjuk…