Görög Húsvét (Görögország motorral)

Görög Húsvét

Görögország motorral

2008-ban már egyszer motoroztunk Volos környékén, szuper volt. Igaz, február volt, ezért utánfutón vittük oda a motorokat. Én el is határoztam, hogy visszamegyek még. 2009-ben nyáron és sajnos autóval voltam ott, de most végre itt volt a lehetőség, hogy motorral lemenjünk és ott töltsük a Húsvétot. Zsolti barátom az apja öreg K75-ös BMW-jét kérte el, én a fiammal mentem az FJR-rel. Amikor az utat terveztem, még úgy tudtam, nem esik egybe a mi Húsvétunk a görögkeleti Húsvéttal. Azóta tudom, hogy 6-7 évente mégis előfordul, hogy egy időben van a kettő. Mint például most. Ebből volt is néha bonyodalom. Indulás előtt Quattro barátomnál felkészítettük a vasat a viszontagságokra, izzócsere, olajszint, fékbetétek ellenőrzése. Kiderült, az első sárvédőm a csavarnál elrepedt. Azonnal odaadta az övéről a sajátját. Ezer köszönet és hála érte. Ahogy az öreg Nelson is mondta anno: a friend in need is a friend indeed. És mire hazaértem, meg is csináltatta! Tényleg örök hála érte.

Márc 31. Szeged

Végre eljött a pillanat, felpakoltunk, elfért minden – és délután négy körül elindultunk Szegedre, első szálláshelyünkre. Mosoly apartman, Szentháromság utca, belváros – nem vártam túl sokat tőle, de azt ígérték, zárt helyen lehetnek a motorok. A tulajdonos, Gyöngyike fogadott minket széles mosollyal és acsarkodó ölebével. A szoba valami káprázatos volt. 2 méteres plazmatévé, masszázs-zuhany, dupla fürdőkád, egyedi design. Mindezért fejenként 5e Ft-ot kellett fizetni, nagyon megérte. Este Szeged belvárosában készültünk lelkileg a nagy útra. Ebben egy hatalmas pizza is segített valahol a Dóm-tér környékén. Ozorai Pipó szobrát is felkerestük, de nem az áldása miatt. Hogy miért, az maradjon az én titkom. Nehéz volt elaludni, 4.25-re állítottuk reggelre az  órát, de folyton felébredtem, féltem, hogy elalszom.

Ápr. 1.

Indulás 5.34- kor, borongós hideg. Éppen nem esett, örültem is nagyon. A határon a sisakot levetették velünk, de más atrocitás nem volt. A zöldkártya mindenhol kellett. Kicsit mosolyogtak azon, hogy Görögországba megyünk, de nem bántuk. Szerintem csak irigyeltek. Az eső előttünk vonult el, még szemerkélt, a felcsapódó szutyok az első 10 kilométeren alaposan összekoszolta a motoromat. Mindig így van ez, ha messzire megyek, de ennyire az út elején… felháborító. Rendőrt alig láttunk, pedig mindig a határ és Belgrád között van a legtöbb. Belgrád előtt elkezdett furcsán menni a motor. Volt egy útépítés, ahol áttereltek a szembe sávba és majdnem kisodródtam, nem tudtam bevenni a kanyart. Biztosan a fáradtság teszi, álmos vagyok még. Azért próbálgattam sávon belül döntögetni, de olyan volt, mintha homokban mennék. Rossz érzésem támadt. A városban rámdudált egy nő – defektem volt a hátsó kerékben. Még Belgrádba sem értem be rendesen, no, ennyi a nagy túra, pakolunk. Mit kezdek én itt a vad Szerbiában egy defekttel? Gumis előtt álltunk meg éppen, felcsillant a remény – reggel 8 van, 9-kor nyit. Előveszem a dobozból a Strausz Gergőtől még a Nordkapp-túrára kapott gumijavító készletet. Kicsit engem mindig a Kengyelfutó gyalogkakukkban lévő szupercsináldmagadtutiműködik soha be nem váló eszközökre emlékeztet: szöget kihúzni, egy dugóhúzó szerű izével a lyukat kitágítani (itt szakadt meg a szívem), speciális eszközzel a ragacsot átküldeni a lyukon, eszközt ki, a kilógó részt levágni, patronnal felfújni. Zsolti mindezt 34 perc alatt megcsinálta! Egy patron kevés volt, ha nem muszáj, nem indulok el így, node itt a gumis, eszünk egy szendvicset, iszunk egy RedBullt, kinyit, felfújjuk, megyünk. (Egy patront ugyanis eltettünk vésztartaléknak) 9.15-kor a gumis előtt tisztességes mennyiségű várakozó, de a maestro sehol. Ki van írva a száma a műhelyre, az egyik türelmetlenkedő rátelefonál. Mint kiderült, elaludt, bocs, jön azonnal. 9.30-kor tudunk tovább menni, szegény maestro rettenetesen másnapos volt, fiatal, csupa izom fickó, de alig állt a lábán. Nem kért pénzt a levegőért, 3,1-re fújta 2,9 helyett a gumit, de gondoltam ez úgyis hamar leereszt, maradjon. Megfordult a fejemben, hogy haza kéne menni, ilyen gumival úgysem jutok messzire, mégsem mindegy, hogy Félegyházára jön értem a tréler vagy Skopje-be. Aztán csak továbbmegyek, gyerekkel a hátam mögött. Komolyan nem vagyok normális. Szerbia amúgy nagyon hosszú. A leghosszabb és legunalmasabb a Belgrád és Nis közötti 230 km. Zsolti megy elöl, az ő motorja a gyengébb, hozzá igazodunk. 110 körüli a tempó, nekem kicsit lassú, de legalább gazdaságos. Úgysem szabad terhelni a javított gumit. 150 km múlva megállok megnézni: még mindig 3,1 Bar benne a nyomás. Nocsak, lehet, hogy ez a cucc működik? Nis alatt az 1 sávos szakasz már majdnem-motorozás: szépen kanyarog, jó minőségű aszfalt, kezdem élvezni. Zsolti még nem tudja, meddig elég az üzemanyaga, ezért visszafordul egy benzinkúthoz, de nekem az nagyon nem tetszett, ócska, koszos kis kút volt. Dudáltam egyet, hogy menjünk tovább – ő meg ettől eldobta a motort. Ijesztő volt látni, ahogy eldőlnek mind a ketten. Szerencsére gyorsan felpattantak és mehettünk tovább. A macedón határon tolakszunk, nincs kedvünk a napon izzadni egy órát. Ez bejön, hamar átjutunk gond nélkül. Macedonia nagyon szép ilyenkor. Az a rész, ahol kettéválik az út és a jobb sáv a folyó völgye fölött kerüli a hegyet, az igazán jó még motorozni is. (Visszafelé ez elég csúnya és unalmas a másik oldalon.) Autópályán, 80-as táblánál Zsolti a műszer szerint 122-vel megy, de a rendőrök büntetés nélkül elengedik. Rendesek. Pedig a szembe jövők villogtak, én lemaradtam, hogy jelezzem, lassítson, mégsem reagált. Hiába, akkor már vagy 700 km benne volt, fáradt. A görög határ gyorsan megy. Kijön külön hozzánk, motorosokhoz egy tiszt, ellenőriz, pecsétel és előre küld a sor mellett. A sorompó ugyan lecsukva, de épp elférünk mellette. Hát így sem jutottam még be országba soha. Az autópályaőrök sztrájkolnak. Színes zászlókkal integettek a kapuknál és intenek, hogy menjünk csak. Így sokáig nem fizetős az út. Nem bánjuk, legalább a horror benzinárakon hozunk valamit. Viszont benzinkút ezen a szakaszon alig van, a BMW már porzik. Megitatjuk – itt a döbbenet, másfél € egy liter benzin (400 Ft!). Sietünk tovább, sötétedik. Náluk egy órával később van már. Háromnegyed nyolcra érünk a szálláshoz, azaz ez ott ¾ 9, vetkőzés, vissza Agriába vacsorázni. A szállásunk A tenger gyümölcseit áruló éttermet választjuk, mindenki tintahalat kér. Meg persze görög salátát. (Étterem:39º 20’24”N 23º 00’ 32”E) Nem szoktam ilyet csinálni, de egy Mythost megittam a vacsihoz és úgy mentem aztán haza. A szállás jó, potyog az érett narancs a kertben. Van fűtés és melegvíz. Nem kell altatót mondani.

Ápr 2. 1288 km az óraállás reggel, 1469 este.

Ma nem sokat motoroztunk, de amit mentünk, az csak kanyar. Itt jegyzem meg, hogy nagyon gyakorlatlan motoros ne jöjjön ide: annyi a kanyar, hogy  besokallhat és kiegyenesít egyet – láttam már ilyet. Ráadásul szalagkorlát is ímmel-ámmal van, landolhatunk háztetőn vagy százméteres szakadékban is. Mindemellett a látvány is elvonja a figyelmet – nem tudod levenni a szemed az alattad csillogó tengerről, a virágzó domboldalakról. Reggel Platanidia fölött támadtuk meg a hegyet, nagyon jó kis kanyargós szakasz, sok kilátós parkolóval. Aztán elmentünk Milies felé. Itt megálltunk egy kávéra – van egy szuper kávézó, a terasza szinte a hegy fölé lóg és olyan a kilátás, hogy beleborzongsz. Közben a templomban zajló misét nagy, tölcsér alakú hangszórókon az egész város hallgatta. Érdekes hangulatú volt ez az egész (nagypéntek van, ne felejtsük el!) Mielőtt Argalastit elértük volna, Mouresi/Tsanagrada felé vettük az irányt. Itt érünk át a félsziget külső, Égeitenger felőli oldalára. Ez szerintem sokkal szebb, mint a másik. Mouresiben, a „kandallós” étteremben van a legjobb görög saláta – itt ebédelünk Közben az eddig csak ijesztgető felhőkből elered az eső. Nagyon esik, nem kapkodunk az evéssel. Mire elindulunk, nagyjából eláll, de a vizes aszfalton nem olyan jó móka a kanyargás. A páratartalom viszont legalább 200% Lecsorgunk Agios Ioannis-ba, nyáron itt volt a legjobb a strand, méteres hullámokkal. Most minden csendes, bár a városka utcáján egy csomó turista kószál. A tenger itt a legszebb. Sétálunk egy nagyot. Nem akarunk egyből hazamenni, egy  útelágazásnál elmegyünk Zagora felé. Itt még érdemes lenne tovább menni lefelé, a partra, de nagyon csábít már a hegytetőre vezető szerpentin, felszáradt az aszfalt! (Ami helyenként csúnyán el volt törve, rengeteg fölcsuszamlás lehet errefelé.) Az egyik kanyarban egy kutya szoptat az út közepén, Szabi hangosan röhög a fülembe, hihetetlen környék. Hania előtt elkanyarodunk balra, a sípályákhoz. Sosem jártam még itt. Egy út tovább visz lefelé – nézzük meg, nem veszthetünk semmit. Nagy hó van az út szélén, de 11 fok a leghidegebb, amit az FJR mér. Egy helyen fiatalok snowboard pályát építenek és filmezik az ugratásaikat. Húsvétkor, Görögországban! Sosem gondoltam volna. Innen lefelé egy hibátlan, vadonatúj, fekete-aszfaltos szerpentin visz vagy 10 kilométeren át. Fülig vigyorral döntögetünk rajta, Szabi Zsoltival jön egy ideje. Amikor vége, visszafordulunk, mert ez jó! (Itt már Szabi velem van, mert Zsoltinak megint porzik a tankja.) Ezt az utat mintha motorosoknak építették volna, elképzelni sem lehet jobbat. A tetején a parkoló olyan, hogy az egyik feléből az Égeitengert látjuk, a másik feléből a Pagastikos öblöt. Két tengert egy helyről. Nagyon szép! Ahogy közeledik Volos, sűrűsödik a forgalom, a lakott részeken már csak 20-30 km/h-val csordogálunk. Az első kútnál tankolás, majd poroszkálunk tovább. Mi mentünk elöl, egyszer csak hatalmas csattanás a hátunk mögött: Zsolti elesett! A BMW csúszott az aszfalton, a doboz leszakadt, folyik a benzin a frissen telerakott tankból. Poros volt a kanyar, ez biztos, meg az aszfaltban is volt egy kis megsüllyedés, a Bömös is másképp viselkedik, mint Zsolti saját motorja – de ő sosem esik el. Hihetetlen volt. A bokája fáj, a ruhája könyöknél-vállnál kiszakadt. A motort a doboz és a bukócső megvédte. Szerencsére a doboz is visszarakható, nincs komoly baj. Ez a túra második napja, és mennyi minden történt már! Örülök, hogy Szabolcs éppen mögöttem ült. Ez legalább szerencse. Beülünk kávézni a város főterén egy internettel is rendelkező kávézóba, fórumozok egy kicsit, Zsolti is higgad talán. Nehezen dolgozza fel a dolgot, napokig eltart. Vagy még tovább. Addig sétálgattunk a belvárosban, amíg be nem sötétedett. Nagyon sokan vannak a sétálóutcákban, az utakon. Vidám, ünneplőbe öltözött, szolid tömeg. Hazafelé kikóborolt elém egy kiskutya – nem 50-nel mentem – életemben negyedik Alkalommal kattogott alattam az ABS, ki tudtam kerülni, de angströmökön múlott az újabb bukás. Elég volt a napból. Agriában vacsoráztunk, sült bárányt ettem, miközben a nagypénteki gyertyás menet elvonul az asztalom előtt, a hangszórókból egyházi ének – élőben, tömjénszag, gyertyás emberek mindenhol. Van hangulat. A szállásra visszaérve elővesszük az otthonról hozott pálinkát, kerül 1-2 doboz Mythos is. Rövid relaxálás és ágyba dőlünk.

Április 3.

Indul: 1469 km – Érkezéskor 1707 km

A parti út gyönyörű, az idő káprázatos, a kedvünk újra a régi. Kala Nera-ban reggelizünk, a pékségnél. Vannak padok és asztalok, a tej finom, a fetás-rétes szerűség szintén. Lementünk Afissosba is, meg akartam mutatni Zsoltinak a strandot, de még zárva. A félszigetnek ezen a felén ez a legjobb strand. Argalastibol továbbmenve zseniális kanyargós, lankás útra érünk. Két éve ezt az utat nem találtuk meg, ezért nem mentünk végig a félszigeten. Hát most nem hagyjuk ki. A látvány gyönyörű, 5 percenként megállunk fotózni. A települések egyre kedvesebbek, szolidabbak – valahogy mintha megragadtak volna a múltban, így elzárva a világtól. Olyan 10 km-rel Trikeri előtt van balra egy új út, tökéletes aszfalt, gyönyörű kilátással. Agia Kyraki előtt egy 500-méteres földútban végződik. Ez már megint a félsziget külső oldala. Visszamegyünk eredeti utunk felé, de Trikeri előtt jobbra fordulunk és lemegyünk a félsziget csücskénél a tengerhez. Egy hotel, egy móló, pár csónak, olajfák. Mit csináljunk? Van ott egy párocska, CD-s rendszámú mercivel jöttek, telefonálnak és perceken belül ott egy vízitaxi. 3€ az oda-vissza az út fejenként a szomszédos szigetre. Naná, hogy velük megyünk! (Az átkelő: 39º08’41”N, 23º04’54”E) A sziget börtönsziget volt a 2. világháborúban (vagy utána? Nem egészen  értettem). Egy apátság van a hegytetőn, félúton elkezdek örülni, hogy nem nyár van, mert motoros cuccban így is izzadok a 23 fokban, kaktuszok, olajfák és kecskék övezte utunkon. Szabi majdnem fel is adta. Aztán a jó ebéd reményében jön tovább. Nem is csalódik, az ebéd a parton a legjobb, amit itt ettünk: tintahal (sajnos egyben, kevésbé tetszik, mint karikában), polip, rák, hal, görögsaláta. A kiszolgálás viszont pontatlan és lassú. (Polipot pl. nem kértem, sült krumplit viszont igen, de nem kaptam.) A környék tele van macskákkal, Zsolti gyorsan megiszik egy üveg Mythost, hogy fejbe tudja őket verni az üres üveggel. Volt meglepetés a négylábúak között, erre igazán nem számítottak. Ezután viszonylag nyugodtan eszünk tovább. Zsolti bokája viszont kitartóan fáj, dagad. A számlára vagy fél órát várunk – sosem tapasztaltunk ilyet Görögországban, és mivel nekem nincs térerőm, felhivatjuk az étterem tulajával a vízitaxit, hogy jöjjön értünk. Pár perc alatt ott is van. Nem állunk meg fényképezni, motorozgatunk jóllakottan, hol a parton, hol a hegyoldalban visz az út, élvezzük nagyon. Argalasti után Zsolti inkább egyből hazafelé menne, Szabi is a tengerpartra vágyik, így szétválunk. Én elmegyek újra Mouresi felé. Argalasti és Tsagarada között az út csupa élvezet, megpróbálok lemerészkedni a partra egy meredek szerpentinen, de a felétől földúttá válik, így visszamegyek. Elég elhagyott és félelmetes volt, ha itt kicsúszom, sosem találnak meg. A hegytetőn csak 9 fok, rajtam nyári kesztyű, lefagy a kezem. Volos üres, úgy látszik, nagyszombaton mindenki otthon készül, otthon pihenget. A netkávézó még működik, a tegnapi jelszót  automatikusan alkalmazza az iPhone, de 30 perc után letilt. Hazamegyek. Az éttermek zárva, így egy éjjel-nappaliban veszek kenyeret, virslit, vajat, felvágottat, sört, sört, sört. Mint kiderül, amíg én tekeregtem, Szabi fürdött a tengerben. Hideg volt ugyan a víz, de addig rugdosta a parton a hullámokat, amíg be nem repült a papucsa jó messzire. Kihozta. Többször is.

Ápr. 4.

Kezd:1707

Erkezik: 1948

Zsolti ma nem esett el. Már második napja, hogy nem esett el, ez jó jel. Viszont itt nagyon Húsvét van: semmi sincs. De tényleg. Én tegnap vásárláskor kinéztem, hogy Húsvétkor jár a kisvonat, úgyhogy arra készültünk, hogy elpöfögünk Milies-be vele. Persze, pénteken, szombaton, hétfőn jár – vasárnap nem. OK, jöhet a B-terv: irány Evia, kerüljünk ott egyet. A komp Glifa-ból indul, az odavezető út eleje és vége nagyon szép, a középső 30 km viszont meglehetősen  egyhangú. Épp ezen a szakaszon fekszik Almyros, ahol szépen el is tévedünk a városban. (Tekergettük a fejünket: nagyjából minden kertben bárányt sütöttek. Ez olyan lehet, mint nálunk a főtt sonka: az ünnep része. Ez érvényes volt minden településre, amit érintettünk!) Megkérdeztünk egy helybelit, hogyan jutunk el a komphoz. Nehéz volt megértetni vele, hogy nem akarunk autópályán menni, sőt. Amikor felfogta, otthagyta a családját a kertben, kérte, hogy kövessük: autóval ment előttünk, amíg ki nem értünk a városból. Rendes volt. Útközben több étteremnél is sült a bárány nyárson – finom illatok voltak mindenfelé. Glifa előtt néhány faluval van egy olyan szerpentin, amilyet csak a mesében látni: csomót köt szinte magára az út. Aztán jött a csalódás: Húsvétkor komp sincs! Szabit azzal vígasztalom, hogy majd hazafelé eszünk egy kis bárányhúst valamelyik étteremben – de ez sem jön be! Kiderül, az éttermek zárva, a sok jó kaja csak a családtagoknak készül. Csalódottan megyünk vissza Volosba, ahol azért vannak nyitva helyek. Eszünk 1-1 gyrost és 1-1 souvlaki-t pitában. Ez tulajdonképpen dupla ebéd, a hármunké itallal együtt 17€. Lemegyünk a partra, Szabi fagyizna egyet a Haagen Dazsnál. Beülünk, rendelünk, a fagyi finom, a számla 21,3€! Csak kicsit több, mint a 6(!) ebéd. Persze egy kávé is benne van. Hazafelé felmegyünk a hegyre, tekergünk 60 kilométert Milies es Argalasti környékén. Ez a legjobb az egész napban. Este, a parton szembe jön egy robogós, a kormányra 2 mankót támasztva. Ez a hardcore motoros, nem mi. A templomoknál hatalmas a tömeg, helyi éttermek zárva, vacsorára helyi konzerveket, felvágottakat veszünk. A paradicsomos húsgombóc ehetetlen, a szőlőlevélbe tekert rizses izé viszont nagyon finom. Étterem csak Volosban lenne nyitva, de annyira nem fontos, hogy a sötétben újra bemenjünk. Jó ez így.

Ápr. 5.

Zsolti ma sem esett el! Igaz, nem is motoroztunk. Ma ugyanis ment a kisvonat.  Hülyén hangzik, hogy felnőtt férfiak motorozás helyett inkább a helyi úttörővasutat választják, de mi Szabival utaztunk már rajta, és tudjuk, nem akármilyen élmény. A táj, a pálya, a hidak, a viaduktok, a zajok, a kalauznő – mindezek egyedivé és különlegessé teszik ezt a vonalat. (Kalauznőt nem félreérteni: úgy mászik át menet közben egyik kocsiból a másikba, 200 méteres szakadékok fölött, mint egy akrobata. Ezen a linken lehet pár nyári képet megnézni róla. Mármint nem a kalauznőről, hanem a vonatról meg az útról. Próbálok majd feltenni néhány videót is, talán az jobban visszaadja az élményt. A mozdony kézi megfordítása meg teljesen eredeti. Kato Gatzea-ban, az olajmúzeumban vásároltunk, Miliesben ebéd és a már ismerős kávézó, végre megnéztük a templomot is belülről. Nagyon szép. A visszaúton a görögök azt találgatták, vajon honnan jöttünk. Meglepte őket, hogy magyarok vagyunk (hát még az, hogy nem először utazunk ezen a vonaton!). Ők lengyelre tippeltek. Kedves-aranyos csapat volt, sok gyerekkel. Amolyan hátizsákos-bakancsos- kirándulós csapat. Érkezés után én beöltöztem motorosnak és kerültem egyet a hegyen, jó volt, felfedeztem 1-2 utat. Zsolti addig a parton pihentette a bokáját (Miliesban az állomás és a falu között egy meredek út vezet fel, azon kellett a sérült lábával gyalogolnia.) Kato Gatzea felé levágtam az utat, hardcore szerpentin az olajfák között, érdemes megnézni. Vacsora előtt eljött Stavros bácsi, aki a szállást intézte nekünk, hozott olyan 10-15 kg narancsot (saját kertjéből!) Beszélgettünk egy kicsit (ő beszél magyarul, nem mi görögül). Este egy helyi étteremben ettünk, csak mi voltunk vendégek, nagyon kedvesek voltak velünk, szinte családias volt a hangulat. Vetélkedőt néztünk a TV-ben. Nem volt kedvünk hazamenni pakolni. Megpróbáltam újra betömöríteni a cuccunkat a zsákba és a dobozokba, Szabi addig a narancsot tömörítette egy facsaró segítségével másfél literes palackokba. A maradékot meg megittuk. Minden narancsos volt a konyhában, de kitakarítva kell átadni. Éjfélig dolgoztam, helyi idő szerint 6-kor akartunk indulni. Az esti óraállas 1978 km (Erre még rátekeregtem pár kilométert később, hogy narancsfacsarót szerezzek. Végül kértem a  házigazdáktól.) Ma tehát 2 keréken csak 30 km, de holnap sajnos erre rádolgozunk.

Ápr. 6. Hazaút

Erről sok jót nem tudok írni, bár az igaz, Zsolti nem esett el – és én sem kaptam defektet (a javított gumival járok azóta is), de ettől függetlenül nehéz nap volt. Az indulás még jó volt – magyar idő szerint 5.25 – 14 fok, még sötét. Gyorsan kiértünk az autópályára, láttunk egy elképesztő napfelkeltét a tenger és a félsziget jó háttere volt – de az Olympos havas csúcsai fölött sötét felhők gyülekeztek. Nagyon sokáig megúsztuk az esőt. Néhol vizes volt az aszfalt, de mi nem áztunk. Egész gyorsan a határon voltunk – kitartott a benzin is, Macedoniában lényegesen olcsóbban tankoltunk. Jól bevásároltunk a Duty Freeben – ez itt még az EU határa, 35€ a Reservé Metaxa, 13 a legjobb bor, de van itt minden. El is tűnik minden szabad hely a tanktáskából és az oldaldobozokból. (Nem sok volt…) Itt találkozunk egy magyar családdal, zöld AUDIval vannak, vásárolnak. Az apa motorozik, Görögországot is megjárta már a Fazer-ével. Hamar megelőznek és eltűnnek a távolban. A határokon alig van valaki, a sisakot egyszer sem kellett levenni, mindenhol simán, kedvesen továbbengednek. Néha nehezen jön a következő benzinkút (a BMW kapacitása elég kicsi) de ebből sincs probléma. Viszont egyre hidegebb van: 7-9 fokban haladunk. A macedon-szerb határon elkezd esni az eső. Nem állunk meg beöltözni, még reménykedünk, hogy megússzuk. A vizes cuccban, 6 fokban Szabi szétfagy – én a következő tankolásnál ráadok mindent. Az esőruha felsőjét én is felveszem, Zsolti is beöltözik. Innentől Szegedig végig szakad az eső, néha látni is alig lehet. Ez közel 700 km. Szabinak szétázott a keze a kesztyűjében, kék a szája, nincs jó bőrben. Mindenből folyik a víz, minden nedves. Csak tankolni állunk meg, 300 km-ként. A magyar határon a magyarok kilométeres dugót csinálnak. Ahol csak lehet, előremegyünk, ebben épp a görög – macedon határon megismert zöld audis csapat segít minket a legjobban. Szeged után a MOL-nál kávé, péksütemény, telefon haza, csomagrendezés. Az eső eláll, de nagyon hideg van. Innen én megyek elől, valahogy egyre gyorsulok, ahogy közeledik Pest. Sötétedik lassan. Nem érdekel már semmi, csak hogy hazaérjek épségben. A ház előtt Szabi közli: ő még motorozna, ugorjunk el Solina-ba egy pisztrángért. Most??? Több, mint 1200 kilométert mentünk, ebből 700-at esőben. Mára elég. 19.40-kor begördülünk a kapun.

Érkezeskor óraállas: 3206 km