Csodálatos Perzsia (Varázsszőnyeg Expedíció) 3. rész

 

Az egész napunk ráment a belépésre, elcsigázott a várakozás és a meleg. Nem értjük ezt a furcsa nyelvet, de az irániak segítőkészek, mosolygósak. Nyolc óra várakozás és 150 dollár kellett a Carnet de Passage helyettesítéséhez. Nem is sejtettük milyen kalandok várnak ránk a napfényes Perzsiában.

 

 

Az utolsó határőr sorompónál is megállunk, nagydarab katona int, hogy menjünk oda. Leszállunk, útlevél a kézben, kellemes irodaszerű bódé az övé. Széles mosolyával köszönt minket, – Welcome in Iran! – majd felemeli a sorompót.

 

Egy kocsi csomagtartójában pénzt váltunk és nekivágunk az ismeretlennek. Tükörsima aszfalt, gyér forgalom jellemzi az első párszáz kilométert, ahol ezer méter fölé kapaszkodunk. Rengeteg motoros van, nagyrészük 125-ös Honda, vagy annak valamilyen kínai koppintása, némelyiken hárman ülnek. Estére érjük el Mashad városát, a bevezető úton százával követnek a motorosok, versenyeznek, lemaradnak, van aki utcákon át jön velünk egykeréken. A remek hotelnek teremgarázsa van, a tulajdonos csak fársziul beszél, de annyira akar segíteni, hogy meg tudjuk magunkat értetni. Reggel fél órányi motorozás a városközpont, mindenki segít, elkísér, papírra ír, végül egy sikátorban felvesszük az alkatrészt.

 

 

Szerelést követően nekilódulunk Teheránnak. Útközben találkozunk Petiékkel, együtt folytatva ismét a túrát. Estére Sharud nyüzsgő városában éjszakázunk.

 

 

 

Hidegre ébredünk, alig 22 fok van, szinte fázunk, ahogy a kétezer méter feletti hágókat vesszük sorra. Délután van, megérkezünk Teheránba, mely a maga 12 milliós lakosságával iszonyatosan zsúfolt, a közlekedés kaotikus, ami a további ötmillió ingázónak is köszönhető. Aki előrébb van két centivel azé az elsőbbség és ezt nagyon komolyan veszik, bár a temérdek cikázó motoros, a százzal előző kamionok között túlélésre hajtunk. A belvárosi hotelek nagyon drágák, az egyenruhás londiner hiába segítőkész. Lepihenünk az út szélén, amikor egy fiatal srác megszólít: segít szállást keresni, de ha elfogadjuk szívesen vendégül lát a saját lakásában. Készítek pár fotót a kereszteződésben, pár perc múlva gépfegyveres rendőrök érkeznek, perzsa nyelven hadoválnak, de érezni lehet, hogy baj van. Egy helyi motoros segít fordítani, kiderül, hogy politikai területen tilos fényképezni. Megmutatom a képeket, csak motorosok vannak rajtuk. Mindenki megnyugszik, újabb rendőrök érkeznek, pár dologra felhívják a figyelmünket, majd mindenki megy a dolgára. Új barátunk Salar nagyon készséges, a lakás tiszta, a motoroknak van garázs. Ramadán lévén alig jutunk ételhez, de este nyolckor mint egy méhkas felbolydul az egész város. Százával viszik az óriás kondérokban főtt helyi étkeket, melyeket fenntartásokkal ugyan, de megkóstolunk. Az egyik az Ashe Reste, babos, fenyőtüskés, mentás ízű, a másik a Halim egy tejbegrízszerű fahéjas cukorral szórt nagyon finom kaja.

Felmegyünk Teherán legmagasabb részére, ahol éjfél felé is rengetegen fociznak, gördeszkáznak, sétálnak, fotóznak. Fantasztikus ez a pezsgés, mindenki vidám, boldog. Elalvás közben azon morfondírozunk, hogy hányan engednének be négy vadidegen embert a lakásukba, az életükbe. Csodáljuk ezt a fiút, hatalmas szíve van, szemmel láthatóan jó érzéssel tölti el a társaságunk.

A piacon reggelizünk, szuvenírt keresünk a családnak, képeslapokat írunk meg. Délutánra Salar is hazatér a munkából, nagyon szomorú, hogy nem maradhatunk. Átadjuk a dedikált pólót, majd motoros városnézésre indulunk. Az amerikai követséget nézzük, melyet 32 évvel ezelőtt foglaltak el iráni fiatalok. A kerítésen „Le az Usával” felirat, de mégis olyan békés az egész. Elmotorozunk az Azadi Towerhez, mely 1971-ben épült és 45 méter magasan emelkedik a tér fölé. Iráni barátunk megkönnyezi a búcsút, de sajnos nem maradhatunk.

Észak felé fordulunk, cél a Kaszpi-tenger, Chalus település. Az út paradicsomi, fantasztikus kanyargós, lampionokkal kivilágított éttermek, strandok színesítik a hegyi felfutót. Éjfélkor találunk hotelt, és a fáradtság miatt nem foglalkozunk a rendőrökkel. A szállás rossz, így tovább állunk, a rendőrök villogóval követnek, nem állunk meg. A következő városban két rendőrautó zárja el az utat, már vártak minket. Készségesen, mosolyogva tudatják, hogy velük kell mennünk. Három autó kísér villogóval, egy szögesdrótos kerítéssel védett rendőrőrsre.  Olyan, mintha álmodnánk, nem félünk, kissé agresszíven lépünk fel, ami eléri a hatását. Földig hajolva kér bocsánatot a vezető, visszaadja az útleveleket, majd egy villogó autó elkísér minket a helyi hotelhez, ahol elbúcsúznak a rend őrei.

Most járunk a legközelebb a Kaszpi-tengerhez, de az idő nem engedi a fürdést. A parton egészen az azeri határig motorozunk, a táj lélegzetelállító. Ma egy hónapja vagyunk úton, tele élményekkel és még nincs vége.

Tabrizban shoppingolunk, ahol kiderül, miért állítottak meg sok helyen a rend őrei. Iránban lehet bármilyen motorod, de használni csak 250 ccm-ig lehet. Illetve a nagyobbal csak hétvégén és csak lakot területen kívül lehet motorozni. Délután találkozunk egy csapattal, csupa nap dög R1 Yamaha, GSX 1400 Suzuki, CB 1300 Honda, de 1000 ccm alatti nem volt közöttük. A rendszámuk fényképes, más nem mehet a motorral. Beszélgetünk, megcsodáljuk az öt éves Hayabusát melyben 7500 km van, majd megmutatjuk a saját százezer feletti óráinkat, melyet tágra nyílt szemekkel bámulnak. A látványos távozás után mi is felkerekedünk és este hatkor érkezünk a török határra. A kilépés „csak” négy óra és 50 euró a díja. A 110 forintos iráni benzin után sírva tankoljuk a 2,5 dolláros török üzemanyagot.

Hazafelé tartunk, már nem akarunk megnézni semmit, csak otthon lenni végre, de Isztambulban még elidőzünk kicsit. Még világosban hajtunk át a lenyűgöző boszporuszi hídon, a sétálóutcába rendőri felvezetéssel érkezünk, kapunk rendőrös felvarrót, sétálunk, eszünk és innen elindulunk valóban haza.

Harminchat nap alatt 15000 kilométert tettünk meg, feldolgozhatatlan mennyiségű élményt kaptunk, de a 3800 méteres hágó, az iráni emberek barátsága, a kirgiz reggeli a jurtában, a homoktenger Kazahsztánban, a mosolygós gyerekarcok a táborban, 50 fok a sivatagban, az orosz vendégszeretet csak pár dolog abból, amit biztosan nem felejtünk el soha!