A kelet és ami mögötte van (Varázsszőnyeg Expedíció) 1. rész

A kelet és ami mögötte van

I. rész

Hosszas előkészület előzte meg az indulást. Hat vízumot kellett megszereznünk olyan országokba, ahol a turizmus szinte ismeretlen dolog. Számítottunk rá, hogy nehéz lesz, de túlszárnyalva a képzeletünket megizzasztott az expedíció. A motorost próbáló túrán 36 nap alatt 15000 km-t tettünk meg, motoroztunk úttalan utakon, 3800 méter felett hóviharban, 52 fokban a sivatagban, elvittek az iráni rendőrök, de bocsánatot kérve elengedtek, aludtunk 5*-os hotelban, a szabad ég alatt és rozsdás vaságyon is..

  

Az első pár napban sietünk, hiszen nekünk Kazahsztántól érdekes a túra, így Ukrajnán átsuhanunk, szinte észrevétlenül. A harmadik napon belépünk Oroszországba. Minden papír rendben van, de a határőrök tudatják Petivel, az Ő papírjait ki kell egészíteni egy nyolcvan dollárossal. Lendületben vagyunk, éjfél felé jár, amikor a zárt kemping előtt felverjük a sátrakat.

 Másnap fülledt melegben, meglepően jó úton koptatjuk a Heidenau gumikat, a települések ha vannak is, inkább kisebb tanyavilágot szimbolizálnak. Egy kis falu még kisebb boltjában vásárolunk, a helyiektől kapunk kenyeret és egy sült kacsát. A parkolóban a magyar beszédet hallva, 50-es férfi lép oda. Mutatja a karján a tetoválást: Hungariy байя, 76-ban ott volt katona. Meginvitál a házába egy fürdésre, amiből aztán beszélgetés, majd evés-ivás kerekedik. Nutriát tálalnak, levágnak egy birkát és előkerülnek a vodkás üvegek is. A buli kifulladásig tart, náluk alszunk.

Reggelire forró levest, zöldséget, útravalóul mézet, húst és inni kapunk.

A végeláthatatlan sztyeppén fárasztó a 40 fokos hőség, sűrűn kell pótolni a folyadékot.

Estére érjük el a kazah határt. Annyira fel vagyunk pörögve, hogy két fontos szabályt figyelmen kívül hagyva, este 10-kor lépünk határt, majd az ismeretlenben, vak sötétben kerülgetjük a kátyúkat, amiből akad bőven. Szállásunk inkább kupira hasonlít, nem hotelre.

Reggel bevásárolunk és a rövidebb úton indulunk tovább. Illetve a rövidebb irányba, mert utakról kár lenne beszélni. Útközben a helyiek megállítanak, és minden eszközzel bizonygatják, arra nincs út és veszélyes a környék. Hallgatunk rájuk, visszafordulunk és benyomulunk a sztyeppe közepébe sátrazni. A csend szinte fájdalmas, az autók zaja ide már nem hallatszik el.

Konzerv reggeli után visszatérünk a főútra, ami borzalmas, csak kátyúkból áll, lehetetlen rajta közlekedni. Az út melletti porban motorozunk, amely néhol 20-50 cm mély homokká változik. Erre alapozva megvan az első perec, így egy órányi plexi ragasztás és doboz lakatolás következik. Fél órával később jelentkezik az első technikai probléma is: az egyik motor hátsó rugóstagjából elfolyt az olaj. Pestről kérünk alkatrészt, kiszámoljuk, hol tudjuk felvenni. Az útszéli motelben emeletes vaságyakat választunk éjszakára. Pakolás közben feltűnik a horizonton egy motoros sziluettje. Az Ausztráliában élő francia sráccal, aki két hónapos úton van, váltunk pár szót, majd felberreg a BMW és a lemenő nap fényében tova motorozik új barátunk.

A hajnali napsugarak már az úton simogatnak, bár az út kifejezés erős túlzás. A homokos földutat választjuk ismét és szívjuk a port a teherautók után. Aztán egyszer csak hírtelen vadonatúj aszfalt. A Long Way Roundban túlzásnak éreztem, mikor megcsókolták az aszfaltot, de ma már tudom, hogy létezik ez az érzés! Azonnal 100 feletti tempóra sarkalljuk a paripákat, de az öröm csak pillanatnyi: a kátyús részen elhagytam a hátsó dobozom. Ész nélkül rohanunk vissza, 10 km után az út szélén felsejlik a koffer. Csupa karc, de nem nyílt ki. Mindenem abban van, ruhák, telefon, a gyerekeimtől kapott útravalók.

Estére Aktobe nyújt szállást és infó szerint péntekre megérkezik az alkatrész, bár mi nem biztos, hogy ilyen tempó mellett elérjük a kitűzött célt.

Reggel ismét felvesszük a harcot az útviszonyokkal, a városon kívül erősítünk a dobozokon. A következő város (ami nagyobb mint három birka ól és két ház) Aralszk 600 km távolságra van. Ahogy közeledünk, végre az útépítők is végeztek, így tudunk haladni. Fél távnál két motoros érkezik szemből. Belga srácok tartanak haza Mongóliából, a motorok viharvertek, az első teleszkóp szimeringet egy zoknival támogatták meg, a lámpát pedig egy mongol szerelő készítette Ural alkatrészekből és szögvasból. A másik motoron a dobozok hevederekkel vannak rögzítve. Rövid ujjú pólóval kezelik a hőséget. Fél óra tapasztalatcsere múltán ki-ki folytatja megkezdett harcát a kazah útviszonyokkal. Sötétben érjük el a 400 km-re levő következő benzinkutat és a várost. Aralszk valamikor virágzó kikötő lehetett, de mára csak a fő utcán van élet, a fiatalok cikáznak fel-alá és a fények is halványulnak, ahogy az ember eltávolodik a kis központtól.

A mai szállásunk külön fejezetet érdemel.  A Hotel Aral átadásánál bizonyára Lenin vághatta el a szalagot és azóta egy ecsetvonás nem sok, annyival sem járultak hozzá a felújításához.

A betört ablakot fóliával és ragasztószalaggal pótolták, 60 éves villanykapcsoló a falban, a fürdőben csótányok sietnek menedéket keresni a hirtelen fény elől, alátétnek pedig a söröskupak bizonyult a legjobbnak.

Reggel újra kezdődik a tortúra, rossz út, pornyelés, földkupac kerülgetés. Színesíti a mai napot, hogy Bajkonúrba próbálunk bejutni. A várostól pár km-re egy dombtetőn áll az űrállomás, de oda jutni így lehetetlen. Előre kell bejelentkezni, majd pár napos átvilágítás után adnak engedélyt a belépésre, turistacsoportokban. Egy parkolóban a sisakom is megsemmisül, rádől a motor és összelapítja. Powertape a javító eszköz, kicsit fura a formája, de tovább tudok menni benne.

10 nap és 5000 km után kissé feszült a csapat, de az esti beszélgetés és egy jó alvás helyre billenti az egyensúlyt.

Másfél óra alatt harminc kilométer, ez a reggeli mérleg, pedig ma már várnak minket Shimkentben, ahol egy gyerekekkel foglalkozó intézményt keresünk fel. Sajnos 450 km-el a cél előtt Peti rúgója eltörik, így teherfuvart szervezünk. Követjük a kocsit, de a fáradtság és az ingerszegény környezet folyamatosan megállásra késztet. Hajnali két órakor nyílik a hotel vaskapuja, hogy gyors pakolás után azonnal mély álomba merülhessünk.

A hotel reggelije meggyőző, tele hassal várjuk a kocsit, ami a szervizbe juttatja a motort. Dél elmúlik, mire a szerelő is megérkezik, ránéz a motorra és igazi oroszos lejtéssel a „No problém” szókapcsolattal nyugtat meg minket. Én szkeptikus vagyok, de hátha léteznek még csodaszerelők. Öt órával később megfürödve, átöltözve adja át a megjavított motort. Ez Európában napok alatt készül el, de ez itt Kazahsztán! Közben a segítő központban beszélgetünk az ott dolgozó fiatalokkal, akik kemény prevenciós munkát végeznek a drog és az alkoholizmus terén. Estére egy parkba invitálnak a fiatalok, ahol legalább 50 esküvő fotózása zajlik. Fáradtan sétálunk, miközben a lányok telefonálgatnak, nem is eredménytelenül, ugyan is másnapra szerveznek egy táborlátogatást, ahol árva gyerekek nyaralnak. Éjjel még egy gyors költözés, majd alvás, hiszen holnap expedíciónk egy fő attrakciója vár ránk a gyerekek.

Kilenckor találkozunk a csapattal, hogy elvezessenek a táborba. Majd két hét motorozás után végre Kazahsztán is a szebbik arcát mutatja felénk. 5000 km-nyi síkság, homok és egyenes után, egy gyönyörű völgyben motorozunk, mígnem elérjük a táborozó gyerkőcöket.

A vezető nem tudja mire vélni a dolgot, nem engedi, hogy fotózzunk, filmezzünk. Később, amikor látja a gyerekek boldog mosolyát, Ő is megenyhül, és elnézést kér a mogorvaságáért. Kiszámolós játékot foci követi, mindenki nyakában lóg 2-3 gyerek, még Sanyi is megenyhül és hagyja magát cincálni a gyerekeknek, mások kézen fogva sétálnak vissza a motorokhoz. Itt kibontjuk a csomagjainkat és előkerülnek az ajándékok. Van, aki kétszer áll sorba, de nem bánjuk, hiszen nagyon mámorító érzés látni azokat a boldog, mosolygós gyerekeket, talán sikerült szereznünk nekik egy vidám délelőttöt. Csordultig telve boldogsággal köszönünk el a srácoktól, nagyon jó érzés látni a csillogó szempárokat, melyeket megőrzünk emlékeinkben.

A visszaúton fürdőzünk a hegyi patak jéghideg vizében, majd visszatérve a szállásra Laci laza 15 órát alszik egyhuzamban.

Hétfő van, már négy napja várunk az alkatrészre, ami nem is kell, hiszen megjavították a másikat. Peti elmegy vámpapírokat töltögetni, miközben Sanyi rugóstagja álltában kiengedi az olajat. Nem aggódunk, hiszen van egy szuper szerelőnk aki megoldja a problémát. Azt nem is mondtam, hogy nem kért egyetlen centet sem, mondván szereti a motorosokat, így ingyen csinálja a munkát. Elvisszük a motort, mivel alkatrész kell hozzá, így keddre ígéri, hogy kész. Szerdán talán tovább tudunk indulni. Időközben befut a helyi tv stábja, riport készül, este már ránk köszönnek, hogy láttak minket a TV-ben. Közben kész a másik motor, beszereztük az ajándékokat, az alkatrész is a motor dobozában, szóval semmi akadálya, hogy tovább induljunk. Vacsoránál még meghívást kapunk egy helyi goldwingos garázsába, ahol ezernyi motoros aláírás Norvégiától Japánig, és most már magyar is van a garázsajtón.

Szerda hajnalban hagyjuk el Shimkent városát, ahol kényszerből ugyan, de öt remek napot töltöttünk. Széles mosollyal az arcunkon csavarjuk rá a gázt, nem törődve a forrósággal, hiszen végre ismét úton vagyunk!

Meddig megyünk ezen a napon, milyen kalandokat élünk át? Nos, erre a következő részben adjuk meg a választ.

Köszönjük a támogatást a Heidenau Gumigyárnak, a Honda Dreamnek, az Ewima Kft-nek, a Moto-cafe motoros boltnak, a Széles út magazinműsornak, a Forex Kft-nek, valamint a magánszemélyeknek!