Szöveg: Zsifi Kép: Nabs, Netjack, Zsifi

Óriás hegy és a tehenes szerpentin

Aludtunk padláson, egy tehén kishijján ellopta a dinnyénket, tátott szájjal bámultuk a Kaukázus hatalmas csúcsait, motoroztunk érintetlen tájakon és nyüzsgő falusi nagyvárosban, átkeltünk patakon és hegyomláson, megtanultunk pár orosz és grúz kifejezést, valamint egy olyan élménygazdag túrán vagyunk túl, melyet nehéz lesz űberelni a későbbiekben.

A törökországi kilépés az óriási tömeg ellenére gyorsan zajlik, a grúz belépés is talán csak bürokratikusnak tűnik, mintsem nehéznek. A csapat a sok belépő miatt szétszakad, így mindenki másképp éli meg a papírok kitöltésével járó izgalmakat. Pár dollárért akadnak segítők mikor melyik ablakhoz kell állni. Alig több, mint egy óra alatt grúzia területén várjuk a többieket.

Végre fellélegezhetünk, a benzin 270 Ft, ami a fele a török árnak. A tengerparton motorozva közelítjük Batumit. Nagyon tetszik ez a nyüzsgő nagyváros, igazi falusi környezettel. Átszeljük a poros utcákat, fillérekért fantasztikus saslikot eszünk, s közben tisztelgünk egy temetési menetnek, ahol nyitott koporsóval vonulnak végig a főutcán. Mindig izgalommal tölt el, amikor egy határátlépés visszarepít az időben és gyerekkorom élményei égően hasítanak belém. A Goriba vezető út 1000 méterig remek aszfaltos, bár a legelésző, közlekedő tehenek nehezítésként szerepelnek, időnként egy teljes hidat elfoglalva. Ahogy emelkedik az út, úgy változik át poros, köves burkolatra, helyenként sárra. Rendíthetetlenül nyomulunk felfelé a hegyre, hirtelen megszólal a rádió: Na srácok itt vége az útnak!

Az esőzés elmosta az utat pont a kanyarban, vagy tíz méter szélesen hömpölyög a víz óriási kövekkel díszítve. Stratégiai megbeszélés folyik, miközben egy Lada Szamara kissé küszködve ugyan, de átjut a folyón. Egy helyi munkás is segít, hol a sekélyebb, így szépen egyesével átkelünk. Fellélegezni ugyan nincs lehetőség, az út tovább romlik, lassan a nap is pihenni tér, a keskeny köves főútra leszáll a köd. Belénk hasít a felismerés: a hegyen ragadunk éjszakára.

Nincs bennünk félelem, csupán az alvóhely keresése okozza a feszültséget, mert kicsit kilátástalan a helyzet. A térkép szerint 15-20 km a következő település, de ilyen körülmények között az minimum másfél órányi veszélyes motorozást jelentene. Ahogy haladunk felfelé hirtelen elhagyott épületek sora kerül elő a minden takarő ködpaplan alól. Megállunk, a feszültség egyre nő, fáradt mindenki, a szürkületi zónában már nem érezzük annyira jól magunkat. Ekkor beszédhangra leszünk figyelmesek, én gyalog mérem fel a terepet. Egy félkész faház már-már jónak tűnik az éjszaka átvészeléséhez, amikor egy deszkabódé sziluettje rajzolódik ki a messzeségben. Kissé bizonytalanul nyomom le a kilincset, de amint belépek egy üveg sört nyomnak a kezembe. Bajban vagyok, mert elutasítani modortalanság lenne, viszot a sörrel engem a világból ki lehet üldözni. Beszélgetésbe kezdek frissen szerzett barátaimmal és ennek a nyelvi korlátok sem szabnak határt. Közben megérkezik a felmentő sereg Jani személyében, neki átpasszolom az üveget és már szaladok is vissza, hogy a srácokat és a motoromat is odavezessem a bolthoz. Ja, azt ugye elfelejtettem mondani, hogy ez a deszkaépítmény egy boltocskát rejt, ahol a vizipisztolytól a szaloncukron át, kenyeret, kekszet és vagy 10 féle vodkát is kapni lehet. Itt hosszas beszélgetés, majd két üveg vodka elfogyasztása közben születik a megoldás, a bolt padlásán lesz éji szállásunk. A feljutás is okoz némi gondot, hiszen az alkohol elemeli fogyasztóját a valóságtól. Még hosszasan mulatattuk egymást, mielőtt mindenki álomba szenderült.

A maligános este fejfájós reggelt eredményez, de a köd komótosan lemászott a hegyről, így körbe tekintve csodálhatjuk meg a 2000 méter feletti hágó körítéseként emelt hegyormokat és lejtőket. Reggel 6-kor gyönyörű napsütésben kezdjük el a leereszkedést. Tizennyolc kilométer óránként, ennyit haladunk, ám a lassú tempóért bőven kárpótol amit láthatunk. A Kaukázus érintetlen vidéke lenyűgöző, az egyszerű emberek, egyszerű házakban, kis közösségekben élnek. Azt szeretném, ha sosem érne véget ez az utazás. Az ábrándozásból aszfaltozott út ébreszt. Jól esik pihenni egy kicsit, hiszen a hágón átkelés meglehetősen fárasztó. Fantasztikus folyóparti ebéd, majd Sztálin szülővárosában (Gori) keveset időzunk, estére Tbilisiben puccos étteremben helyi ételeket eszünk.  Érdekessége a helynek, hogy az udvaron kisebb – nagyobb faházak és zárható boxok biztosítják a felhőtlen szórakozást, a többiek zavarása nélkül. Istentelenül bekajálva hagyjuk magunk mögött a csinos felszolgáló hölgyeket és a vidám vendégsereget. Ezen az estén nem kell birkákat számolgatni az elalváshoz.

Másnap korai az indulás, hiszen ma a Nagy-Kaukázuson át lépünk be Oroszországba. Megindulunk a Military Highway-n észak felé, azaz indulnánk, mert jelet küldtek az égiek. Egyikünk tárcsazárral indul, ez némi szereléssel folytatódik. Később kiakad egy sztenderrugó és végső jelként a sárvédő is eltörik. Nem hiszünk az intő jelekben így életünk talán legszebb útján haladunk felfelé, az 5000 méteres csúcsok között. Megannyi turistabusz biztosít minket, hogy a három évvel ezelőtti háborúnak nyoma sincs. Öt órányi örömoffroadozást követően megpillantjuk a grúz-orosz határátkelőt. Mint kiderült, az égi jelek igazak voltak.

Szemerkélő esőben a kiskatona csak a nemzetiségünkre kíváncsi. Miután elhangzik a „madzsar“ szó, visszaadja az okmányt, javasolva, hogy menjünk vissza Törökországba, mert itt nem fogunk átkelni.

Indulás előtt tájékozódtunk, követségeken, konzulátusokon, hogy át tudunk-e kelni itt, amire is azt a választ kaptuk, hogy a határátlépés megoldott.

Az eltanácsolás után azonnal vad telefonálásba kezdünk. Közel három órányi informálódás után belénk hasít a valóság, meghiusúl a határátkelés. Ez a határ csak a FÁK tagállamok állampolgárai számára fenntartott átkelő.

Közben az idő is kitisztul, így ott állt előttünk a maga valójában a Kazbek csúcs!

Több száz kilométert teszünk meg újra off-road üzemmódban, de nem bánjuk, szinte ismeretlenül hat az út visszafelé. Egészen Potiig ereszkedünk le, tervünk, hogy kompot keresünk, amivel Oroszországba juthatunk. A grúz-orosz barátság egy nem létező dolog, heti egy hajó van, 300 dollárért, ráadásképpen a motorokat sem lehet feltenni a fedélzetre. Még visszább motorozunk, Batumiban Potihoz hasonló válaszokkal tudatják, hogy valóban vissza kell menni Törökországba. Késő délután érkezünk Trabzon városába, ahol egy nem túl drága, mégis előkelő hotelban találunk szállást. Reggel nyolckor nyit az iroda, ahol kompjegyet fogunk vásárolni. Este még sétálunk a nyüzsgő forgatagban, s talán a legdrágább vacsorát költjük el vidám hangulatban.

Fantasztikus reggeli vár az étteremben, izgalommal töltve kenjük sorra a lekváros kenyereket, isszuk a török kávét. Az izgalom oka: ma kompozunk! Ezt hisszük még reggel. Majd kiderül az útlevélkezelés délután egy órakor, vámolás háromkor, hajó indulás ötkor. Ez volt az első infó. A valóság kicsit másképpen alakult.

A várakozást ki-ki a maga módján vészeli át, én személy szerint kiválasztok egy szimpatikus borbély üzletet, ahol is 500 forintnyi török líráért megborotválnak. Jól esik friss arccal nekivágni a városnak. A motorokat felpakolva jegyet veszünk a kompra, mely 250 dollárba kerül.

Az útlevelet valóban egykor lepecsételik, de a vámra csak öt órakor kerül sor. Az ügyintézésnél nagy segítségünkre van egy török férfi aki „kézenfogva“ végigvezet a bürokrácia labirintusában. A hajóhoz érve a dolgozók este kilences indulást jósolnak először Később ez módosul, végül hajnali fél kettőkor megérkezik az utolsó kamionnyi paradicsom, melyet a gyakorlott targoncás fiúk percek alatt behordanak a hajó gyomrába. Kicsit aggódva figyeljük az eseményeket, mert ránézésre nem fér be az öt motor. De láss csodát cipőkanállal ugyan, de bapaszírozzuk mindet. Tizennyolc órányi várakozás után végre felberreg a hajó dízelmotorja, megkezdődik az utazás. Másnap délután – 12 órányi hajókázást követően – pillantjuk meg Szocsi párába burkolózó sziluettjét. Azt álmunkban sem gondoltuk, hogy valóban csak este fogjuk látni, ugyanis ötórányi vámkezelést követően gurultunk ki a kikötő nyikorgó vaskapuján.

A lenyűgöző orosz üdülőparadicsom először a csillogásával, később az áraival kápráztat el minket. Még este tovább indulunk. Éjfél után szállunk meg, bájos orosz matrónák vezetik a motelt. Könnyed tengerparti motorozás, egészen az Azovi-tengerig, ahol ismét kompra szállunk. Alig két óra és Ukrajnában, a Krím-félszigeten találjuk magunkat.

A határon való kilépést – kötelezően támogatva a szolgálatot – viszonylag hamar letudjuk, a benzin is ötven forinttal több. Az első nagyobb város szinte kihalt, alig találunk szállást, az eső is sirat valamit, elmosva a maradék vidámságunkat is.

A félszigetre ebéd körül érkezünk, mely igazi hamisítatlan ukrán nyaralóhely, látványos utakkal, nyüzsgő tengerparti falucskákkal. Yaltára érve bosszúságot okoz a város bonyolultsága, a Gps teljesen tanácstalan a kijutásban, sokadszor visz vissza ugyanabba az utcába. Pár óra alatt kezdjük kiismerni a várost, parkolunk, sétálunk, vásárolunk, majd szálláskeresés a program.

A választásunk nem tökéletes, de ez csak reggel derül ki. A szállásadónk kijelenti, hogy fizessünk további összeget, ha nem hagyjuk el a szobát legkésőbb nyolc órakor. Fél nyolc van…hurrá!

Hamar felismerjük, hogy egy bordélyszerű szállást sikerült megcsípni, tele gazdag férfiakkal, akik reggel taxival engedik útjukra a két – három csinos hölgyet fejenként. Nem akarunk vitát, s talán a túra leggyorsabb csomagolás – indulás kombóját abszolváljuk.

Míg várunk utolsó társunkra a pincér is bepróbálkozik, miszerint 100 helyi micsodával kevesebbet fizettünk. Megjön Peti is, nagy gázzal el.

A napsütés vidámsággal tölti meg a reggelt, egész nap örömmotorozunk, hegyre fel, hegyről le. Yaltától pár kilométerre a tengerparton kempinget keresünk és találunk is. Sátorverés, majd lesétálunk a partra, mely igazi szocreál, az éttermek és bárok mélyéről gépzene mellett orosz slágereket énekel egy lány. Beülünk egy szimpatikus helyre, sört és vodkát rendelünk. A vodka kancsóban érkezik, melyből aztán több is megfordul az asztalon. Ez feljogosít minket arra, hogy táncra perdülve hamisan énekelve mulassunk utolsó éjszakánkon. A korai indulást hajnali hazabotorkálás vétózza meg.

Fejfájósan pakoljuk össze a sátrakat, majd kótyagosan elindulunk haza…….